Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Az igazat megvallva, már közel fél éve porosodott ez a könyv a polcomon, amikor a kezembe vettem. Magam sem tudom, miért - valahogy sosem volt hozzá hangulatom. Egészen mostanáig.

Laurie Halse Anderson 1961. október 23-án született. Első regényét 1999-ben adták ki Speak címmel, mely Magyarországon Hadd mondjam el...-ként látott napvilágot 2006-ban.







"Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül. 
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba."

Először is le kell szögeznem, hogy mindig is szerettem komolyabb témákról olvasni, olyan könyvekről, ahol a szereplők közel sem tökéletesek, az életüket pedig egy nagy űr árnyékolja be. Ezért szerettem olvasni ezt a könyvet is, hiszen Lia, a főszereplő pontosan ilyen lány volt. Valaki, akinek nem csak egykori barátnője halálával kell szembenéznie, de az étel és a saját családja is problémát jelentenek neki. Ezek miatt valóban szerettem a könyvet, de néhány dolog nem hagyott nyugodni.

Lia édesapját és nevelőanyját nem tudtam megérteni. A könyv olvasása közben végig azon gondolkodtam, hogy ez a két ember ténylegi ennyire hülye buta lenne, vagy csak ennyire nem figyelnek egy lányra, akin nyilvánvalóan látszik, hogy beteg?
Talán ami a legzavaróbb volt nekem, az Cassie története volt. Elvégre a regény kezdetén az írónő elég nagy hangsúlyt fektetett a lány halálára (sőt, később is), majd sikerült elérnie, hogy mást ne is várjak, csak Cassie történetének végkifejletét. A könyv végére pedig kaptam valamit, ami semmilyen reakciót vagy érzelmet nem keltett bennem. Valami nagy csattanóra vártam, amitől leesik az állam. Ezt sajnos nem kaptam meg, és éppen emiatt lett számomra középszerű a könyv.
Mindezek ellenére ajánlanám a könyvet, hiszen Laurie Halse Anderson létrehozott egy olyan regényt, ami nem csak az étkezési zavarokat öleli körül, de olyan családi problémákra is felhívja a figyelmet, amik napjainkban egyre nagyobb szerepet kapnak.

5/3,5